A torinói olimpián nyújtott gyengébb szereplése után ismét Norvégia nyerte meg a sífutó versenyek éremtáblázatát a vancouveri olimpián. A Marit Björgen és Petter Northug vezette vikingek öt aranyéremmel utaztak haza.
Négy évvel ezelőtt szégyenszemre aranyérem nélkül zárt Torinóban a norvég sífutó válogatott, amely hiába rendelkezett nagy nevekkel az olasz városból számukra kínos mérleggel (három ezüst- és egy bronzérem) kellett hazamennie. Az ezt megelőző olimpián (Salt Lake City) öt aranyéremmel záró, a kilencvenes évek Björn Daehlie és Vegaard Ulvang féle klasszisaihoz szokott norvég közvélemény nehezen emésztette meg a győzelmek elmaradását. Az azóta eltelt években alaposan átszervezett, a tavalyi libereci vb-n a férfiaknál már kitűnően (hatból öt számot megnyerő) szereplő csapat a vancouveri játékokra érett be igazán.
Pedig nem úgy indultak a versenyek, hogy Norvégia ismét aranyérmek tömegével utazik majd haza, hiszen a legelső versenynapon a férfi 15 km-es versenyen az a csúfság is megesett velük, hogy a legjobb 25 közé sem (!) tudott egyik futójuk sem bekerülni. A női 10 km-es futam során is csak a végül bronzérmet szerző (sokak által nagy favoritnak tartott) Marit Björgen mentette meg a becsületüket. Az ezt követő klasszikus stílusú sprint versenyek azonban már több örömet hoztak az északiaknak. A régóta az olimpiai aranyéremre ácsingózó Björgen három kevésbé fényes olimpiai érem után végre megszerezte a győzelmet, a férfiaknál ugyanakkor csalódás volt, hogy a három döntőbe került versenyzőjük közül csak Petter Northug fért fel a dobogóra, annak is a legalsó fokára.
Ha az üzlet egyszer beindul, szokták erre mondani… Marit Björgen a sprintversenyen aratott sikere után ugyanis valósággal szárnyalt Vancouverben, minden további versenyszámában odaért a dobogóra (a csapat sprintre nem nevezték), amivel később az egész olimpia legeredményesebb versenyzője is lett egyben. Az üldözéses versenyt megnyerő 29 éves norvég a 4x5 km-es váltót is sikerre vezette, majd az olimpia befejező versenyszámában, 30 km-en is ezüstérmet szerzett. Ő lett ráadásul a téli olimpiák történetében mindössze a kilencedik olyan versenyző, aki öt számban is érmet tudott szerezni. A férfiaknál Petter Northug is hasonló éremhalmozásba kezdett, a minden versenyszámban (ő vett részt egyedüliként a mezőnyből mind a hat megrendezett futamon) elinduló 24 éves norvég végül négy éremmel (két arany-, egy ezüst- és egy bronzérem) az olimpia legeredményesebb férfi versenyzője lett. Norvégia végül kilenc éremmel (közte öt legfényesebbel) zárta az olimpiát és 2002 után ismét megnyerte a sportági éremtáblázatot.
A norvég sikereken kívül is akadtak persze emlékezetes megmozdulásai az olimpiai sífutó versenyeknek. Sokan emlékezhetnek a szlovén Petra Majdic drámájára, aki a klasszikus stílusú sprintverseny selejtezője előtt bukott és esett bele egy árokba. A két botját és egy sílécét (a későbbi diagnózis szerint négy bordáját is) eltörő szlovén klasszis az ápolás helyett egyből azt kérte, hogy vigyék őt a rajthoz. A pokoli fájdalmak között versenyző, minden futama után összeeső Majdic végül elverekedte magát a döntőig, itt pedig az ismert körülmények közepette aranyéremmel felérő harmadik helyet szerzett. A hősiességéért a napokban az egyik legmagasabb rangú szlovén állami kitüntetést átvevő versenyző sérülése után csak tolószékben volt képes elmenni az eredményhirdetésre, a dobogóra is csak segítséggel állhatott fel, így számára ezzel az örökké felejthetetlen futammal véget is ért az olimpia. A játékok harmadik női hőse a lengyel Justyna Kowalczyk volt, aki szinte minden számban éremesélyes volt, de győznie végül csak a 30 km-es klasszikus stílusú versenyben (te jó ég, micsoda hajrá volt az Marit Björgen ellen) sikerült. Nemzeti hős lesz odahaza, ez nem kérdés, hiszen 1972 után a lengyel sport mindössze második olimpiai bajnoki címét szerezte a téli játékok történetében.
Emlékezhetünk a szülés és két éves kihagyás után visszatérő észt Kristina Smigun-Vaehi nagyszerű ezüstérmére (10 km), vagy a svájci sífutó sport első olimpiai bajnoki címét begyűjtő Dario Cologna (15 km) futamára is. A svédek 1988 után tudtak ismét győzni a férfi váltóversenyek után (minő véletlen, Calgary után ismét egy kanadai versenyhelyszínen). A férfiak 30 km-es versenyében azt is megtapasztalhattuk, hogy egy üldözéses futam is tud az elejétől a végéig izgalmakat tartogatni, igaz végül talán Petter Northug bottörése is kellett ahhoz, hogy a svédek csapattaktikája eredményre (és Marcus Hellner sikerére) vezethessen. Az oroszok becsületét a két sprinter, Nikita Krjukov és Alexander Panzinyszkij mentették meg, az első két helyet megszerző, amúgy szobatársaknak számító versenyzők között mindössze néhány centiméter döntött a befutónál. Összegzésünkben ki kell emelni a német sífutó csapatot, amely úgy érkezett Vancouverbe, hogy sokan még érmet sem nagyon vártak tőle. Ehhez képest a női csapat sprintben aranyérmet (a sokad virágzását élő Claudia Nystad és Evi Sachenbacher révén) szerző csapat neve mellett további négy ezüstérem is található, Jochen Behle szövetségi kapitány és csapata kiválóan valósította meg a formaidőzítést. Csalódást talán egyedüliként a finnek okoztak, akik sokra hivatott (tavaly Liberecben hét érmet, közte három aranyat szerző) csapattal érkeztek az olimpiára, ám végül „csupán” két bronzéremmel kellett beérniük.
A sífutó versenyek során a két nagy nemzet (norvég, svéd) mellett a többiek is kitettek magukért, összesen hat ország nyert aranyérmet, valamint tizenegy országnak sikerült odaérnie a dobogóra. Az olimpiai sífutó versenyekre különösen érvényes a megállapítás, hogy bemutatták a sportág minden szépségét és drámáját, a tizenkét megrendezett futam közül szinte mindegyikben csak az utolsó métereken dőlt el az elsőség kérdése.
|
