Szusza bácsi hetven éves
Akár félmilliós kérdés is lehetne televíziós kvízjátékokban: mi Szusza bácsi valódi, polgári neve? A választ ígérem, mindenki megtudja, mire az interjú végére ér, mint ahogy sok más érdekességet is a Bozsik Sífutóiskola méltán népszerű és elismert oktatójáról, aki szombaton ünnepelte 70. születésnapját.
Egykori tanítványai, versenyzőtársai, a Bozsik Sífutóiskola oktatói és jelenlegi „tanulói” is köszöntötték Szusza bácsit a Normafánál szombaton 70. születésnapja alkalmából. Az ünnepelt számára tökéletesen alakult a meglepetés, hiszen bár közel százan jöttek fel a jubileumi ünnepségre, a készülődő parti híre mégis teljesen titokban maradhatott. A nordic walking oktatás végén Szusza bácsi meglepve, de érthetően meghatódva fogadta a gratulációkat és ajándékokat, a meglepetés tortákat, valamint a sífutó pályafutásából készült fotókat tartalmazó képösszeállítást. A különleges születésnap alkalmával volt idő az emlékek felelevenítésére is.
- Ma már szinte mindenki sífutóedzőként ismeri Szusza bácsit, pedig a kapcsolat a sportággal már versenyzőként is megvolt. Hogyan is kezdődött a sífutó karrierje annak idején?
- Az ötvenes években találkoztam először a téli sportokkal, igaz akkoriban még mindhárom szakággal egyszerre ismerkedtünk meg (alpesi sízés, sífutás, síugrás). Én 1952-ben, tizenhárom évesen kerültem be a társaságba és nagyon élveztem a havat, valamint a közösséghez tartozást. Amikor 17-18 éves voltam, akkor csak a lesiklással foglalkoztam, aztán viszont úgy alakultak a dolgok, hogy az alpesi sízők a nyári szünet után csak novembertől edzettek, a sífutók viszont még a nyári időszakban is szerveztek focis edzéseket, én pedig inkább náluk ragadtam. Érdekes, hogy annak idején még mindenfajta edzői kiválasztás nélkül zajlottak az edzések, de ettől függetlenül lelkesen jártunk mindenhová. Akkoriban elég sokan voltunk a sífutóknál is, akik versenyeztünk itt-ott, de hivatalosan edzőnk csak 1961-ben volt először.
- Szusza bácsi neve a kezdetektől összefonódott a BKV Előre klubbal. Mikor kezdődött el ez a kapcsolat?
- Már 1952-ben is az Előrében versenyeztem és egészen az 1996-os nyugdíjba vonulásomig ehhez az egyesülethez kötődtem. Sajnálatos módon nem sokkal később meg is szűnt a szakosztály. Bár néhány évig még Zöldgömb néven futott a klub és tanítványom Bozsik Anna is itt versenyezve indult el élete harmadik olimpiáján, de végül ennek a korszaknak is vége lett.
- Versenyzőként milyen eredményekre a legbüszkébb?
- Egyéniben több versenyen is győztem ugyan, de magyar bajnoki címet nem tudtam gyűjteni, egy országos negyedik helyezés a legjobb eredményem. Amire viszont nagyon büszke vagyok, hogy váltóban sikerült a bajnoki cím. Annak idején a Dózsa és a Vasas csapatai kiemelkedtek a mezőnyből, az Előre pedig rendre csak a harmadik helyet tudta mögöttük megszerezni. Az 1967-es versenyen azonban sikerült legyőznünk mindenkit. Kellemetlen időjárás, nulla fok körüli hőmérséklet volt azon a napon, amikor edzőnk kihúzta a fiókot és a több száz vaxra mutatva kijelentette, itt van köztük a győztes viasz is. Ezúttal én is szerencsés kézzel választottam és talán ennek is köszönhetően tudtuk legyőzni Zergével (Bierbaum Károly) és Gyurival (Helmle György) a nagy riválisokat. A célban többen sírtak a klub vezetői közül, mert nem hitték el, hogy legyőztük mindkét jóval esélyesebb ellenfelünket.
- Az olimpiai szereplés lehetősége fel sem vetődött akkoriban?
- Az 1964-es innsbrucki olimpia előtt tagja voltam az ún. „B” válogatottnak, amelyből lehetett volna esély kijutni a játékokra, de amikor a fiúk Szlovákiába, a lányok pedig Ausztriába mentek edzőtáborozni, már sejtettük, hogy minket nem fognak kivinni az innsbrucki olimpiára. A Balázs Éva vezette női csapat akkoriban erősebb volt és tőlük várhattak eredményeket, így ezért csak ők jutottak ki végül az olimpiára. Szerencsére később azért én is részt vehettem az ötkarikás játékokon, edzőként lehettem jelen az albertville-i téli játékokon. Ha „nyomulósabb” vagyok, talán többször is a tűz közelébe kerülhettem volna trénerként, de sohasem voltam olyan, aki magát helyezi előtérbe.
- Hogyan kezdődött el a sífutó edzői pályafutása?
- Az 1970-es évben még felkészültem a magyar bajnokságra, de ekkor már versenyzőként nem voltam annyira aktív. Többször előfordult, hogy külföldi edzőtáborokba edző nélkül utaztunk ki, ahol besegítettem a többieknek és innen indult az edzői karrierem.
- Kik voltak azok a tanítványai, akik a legtöbbre vitték?
- Szerencsére sok gyerekkel foglalkozhattam az Előrében, de közülük is a három olimpiára eljutó Bozsik Annát emelném ki, akivel azóta is tart a jó kapcsolatunk. A szintén válogatottságig és világbajnoki szereplésig jutó Markovich Györgyi is kedves tanítványom, mint ahogy Dira Bernadettre vagy Szuromi Gyurira is szép emlékekkel gondolok vissza.
- Hogyan került kapcsolatba az ebben a szezonban már fennállásának tízedik évfordulóját ünneplő Bozsik Sífutóiskolával?
- Említettem, hogy az iskola névadója, Bozsik Anna a tanítványom volt és máig nagyon jó kapcsolat fűz össze bennünket. A 2000-es évek elejére a hazai sífutó versenysport nagyon sok helyen gyakorlatilag megszűnt, így beláttam, hogy ezen a szinten már nem nagyon lesz folytatás számomra. Eleinte még nem voltam hivatalos oktató a Bozsik sífutó-iskolában, de már az első szárnypróbálgatások során is rendre elhívtak segíteni. A Csorba-tónál rendezett első táboroktól kezdve így aktívan részt vettem az iskola működésében, igaz hivatalosan csak 6-7 éve számítok oktatónak.
- Mennyire volt könnyű az élversenyzők felkészítése után átállni a kezdőkkel való foglalkozásokra?
- Nem volt különösebb gond ezzel, hiszen amikor versenyzőket készítettem fel, akkor sem hajcsárként igyekeztem beléjük verni a tudást, hanem próbáltam a technikájukat szépen lassan felépíteni, ami tulajdonképpen ugyanígy megy az amatőröknél, a sífutással csak most ismerkedőknél is, igaz valamivel lassabb tempóban.
- Bizonyára sokan kérdezik a Szusza név eredetét, hallgassuk meg az ünnepelttől a becenév hivatalos sztoriját…
- Elég régen kaptam már, hiszen még annak idején a Csillagvölgyben ragadt rám a Szusza név. Volt a környéken egy Újpest-szurkoló idősebb úr, aki, amikor látott bennünket focizni a mezőn, akkor mindig azt mondta nekem, hogy olyan a technikám, mint a híres újpesti focistáé, Szusza Ferencé. Én lettem innentől a kis Szusza és ez a név azóta is rajtam maradt. Nem is nagyon volt más becenevem, mindenki így ismert. Állítom, annak idején a versenyző társaim 70%-a azt sem tudta, hogy valójában Komlóhegyi Jánosnak hívnak, annyira hozzám kötődött ez a becenév. Volt egy érdekes sztori is, amikor a Vasastól kapott a klubunk egy hivatalos levelet, akkor mindenki elkezdett keresgélni, hogy ki is az a Komlóhegyi az egyesületnél, akinek jött az a bizonyos levél…
- Mi volt eddig a sífutó pályafutása legjobb, legemlékezetesebb élménye?
- Több mint ötven éve foglalkozom a sportággal, így nem nagyon tudnék egy dolgot kiemelni, de a váltóban szerzett magyar bajnoki cím, vagy az albertville-i olimpia szép élmények. Amit edzőként büszkén emlegetek azóta is, az Bozsik Anna pályafutása, hiszen már harmadik felnőtt versenyén magyar bajnoki címet szerzett, amit én pár héttel korábban meg is jósoltam a szüleinek. Sok nagyszerű versenye volt Annának, nem is nagyon tudnék közülük választani. Talán az a legemlékezetesebb, amikor a magyar bajnokság első napján nagyon elverték őt a többiek, sírva jöttünk haza a busszal, mert szeretett volna jól szerepelni, hogy apukájának, János bácsinak szép születésnapi ajándékot szerezzen. Én bíztattam, hogy nem kell búslakodni, hiszen nincsen szükség elkeseredésre, másnap egy új nap jön, ahol lehet javítani. Meg is nyerte a 20 km-es magyar bajnokságot, méghozzá fölényesen…
- Hetven éves korban ritkán találkozni ennyire életerős, kitűnő erőnléttel rendelkező sportemberrel. Sokakban felmerülhet, hogy meddig lehet a sífutást ilyen magas szinten, oktatóként is űzni?
- Ameddig szükség van rám és nem mondják azt, hogy már nem vagyok jó semmire sem, addig szeretnék segíteni, hiszen ez a sportág az életem.
Az interjút Vásárhelyi Tamás készítette.
Viszlát szombaton és vasárnap!
|
